Egszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy felnőni készülő lány. Sokat agyalt a végleges páyaválasztás előtt, mert túl kiváncsi típus. Sok minden érdekli és nem tudott egy terület mellett végleg elköteleződni. Ezért rácsapott a fejére, hogy nem is értette miért gondolkozott ezen, hiszen végig a szeme előtt volt: újságíró akarok lenni!

A mentora elégedett is volt vele, mert ha valakit érdekli, amit csinál, akkor előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Majd eljött az idő, hogy kilépve az iskolapadból és az egyetemi közegből kitárja a szárnyait. Hogy aztán koppanjon még felszállás előtt. És nem, nem azért, mert bűnbakokat kell keresni minden történetben. Hanem egyszerűen a lány keserűen belátta, hogy egy olyan világban nem érdemes arra pazarolni az életét, hogy lassan totális cenzúrában próbáljon meg valaki liberális sajtómunkatárs lenni.

Egyre csak ámult- bámult a fejleményeken. Ott nincs szabad hír, ahol állami a hírügynökség, ott nincs szabad sajtó, ahol lassan minden állami kézben van -így vagy úgy szövögetve a propaganda híres retro hálóját. És ott lassan nincs szólásszabadság sem, ahol fent előre megírt propaganda cikkekkel (+ fotókkal) tömik tele a fejünket, hogy minden úgy alakuljon, ahogy a tervben szerepel. És ilyenkor nem akarok felszállni a süllyedő Magyar Média hajóra, mert a cápáktól írtózom. De ilyenkor, amikor már a szabad/ság is beleragad a hálóba, nincs mást tenni, mint csak azért is sok-sok véleményt szabadjára engedni, ütköztetni és hallatni. Ha pedig ez nem sikerül a sajtó világában, akkor voila itt az új média és itt ez a poszt egy virutális hajón.

Csak, hogy ne maradjunk csendben és nefelejtsünk el gondolkodni...